Reményik Sándor
(1890-1941)
EREDJ, HA TUDSZ!
Egy szívnek, melyéppúgy
fáj,
Mint az enyém
Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a
nagy világon
Könnyebb lesz majd a
sorsot hordanod,
Eredj...
Szállj mint a fecske,
délnek,
Vagy északnak, mint a
viharmadár,
Magasából a mérhetetlen
égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid
kibontod.
Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság
odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban
nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő
fából
Az emlékezés új
kereszteket.
A lelked csillapuló
viharának
Észrevétlen ezer új hangja
támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés
keresztfáira
Téged feszít a honvágy és
a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte
ezt,
Ki rab hazában élni nem
tudott
De vállán égett az örök
kereszt
S egy csillag Zágon felé
mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe
jártak,
Meglátogatták az itthoni
árnyak,
Szelíd emlékek:
eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken
túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden
elveszett:
Inkább, semmint hordani
itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden
régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden
elveszett.
Menj őserdőkön, tengereken
túlra
Ajánlani fel két munkás
kezed.
Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz
jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas
sarok,
De itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen
fában,
Leszek az alj a felhajtott
kupában,
Az idegen vérben leszek a
méreg,
Miazma, láz, lappangó rút
féreg,
De itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló
fülekbe cseng
És lázít: visszavenni a
mienk!
Akarok lenni a
gyujtózsinór,
A kanóc része,
lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik
tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához
ér
És akkor...!!
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas
sarok,
De addig, varjú a
száraz jegenyén:
Én itthon maradok.
1918. december 29.
|