Későre járt.
Elindult felfelé a kisházhoz.
A
nap már nem égetett, de a száraz föld meleg levegőt lehelt felfelé.
Ahogy a sorok közt
mendegélt, kezével néha simított egyet az oda hajló leveleken.
Egyszer a
nagyapja azt mondta, a szőlőszemek mosolyognak, mikor az ember nem néz oda. Hirtelen visszanézett – régi szokás – de az apró bogyók gyorsabbak voltak nála,
addigra újra hamvas ábrázattal fityegtek a fürtön. Ezen elmosolyodott. Na nem
nagyon, csak épp hogy, a szája sarkával, hogy a huncut gömböcök nehogy
észrevegyék.
Ezen persze azok jót mosolyogtak.
Letelepedett, lábát felrakta, és hunyorogva nézett a tájra. A
lemenő nap sugara arannyal átszőtt, élénk színeket, és hosszú árnyékokat
rajzolt. Ilyenkor a legszebb a szőlő. A tőkék közt áthatoló fény kirajzolja a
levél ereket, és a rövid időre áttetszővé váló lemezeken átsejlenek a fejlődő
fürtök foltjai.
Kortyolt egyet a borból, és hirtelen egyszerre látta a mindennapok zajló
világát, de előjött a múlt is, tolultak az emlékek, miközben gondolatai már a
jövőn kattogtak.
Fiaira gondolt. A Városban vannak. Az egyik ügyvéd lett.
(Mindig
rohan az a gyerek!)
A kisebbik borásznak tanul. Talán visszajön.
Talán.
Visszajön!
Továbbviszi a nevet, a tudást, folytatja, amit elkezdtek az ükapák, s amit
folytattak dédapák, nagyapák…. ők nem halnak meg soha. Tudásuk ott él a
következő generációkban, beleívódik a szőlőbe, lelkük beköltözik a hordókba, s
az aranysárga kortyokban benne van a család minden erőfeszítése, öröme, bánata,
egész sorsa.
Ez az igazi örökkön örökké.
Ahogy a természet körbe forog, s a szőlő teszi, amit tennie kell, az embernek
nincs más dolga, mint illeszkedni, simulni a tájba.
Nem kell rohanni. Mindennek megvan a maga ideje.
De mikor eljön az idő, tenni kell, amit tenni kell.
No. Tegyük el magunkat holnapra – gondolta.
A nyikorgó faajtót résnyire hagyta, hogy a macska be tudjon menni az éjszakai
portya után.
A nyílás fényénél egy ideig még keringtek az éjjeli lepkék, aztán sötét lett és
végtelen csend. |