|
A 19. századot meghatározó ipari forradalom nem csak
hatalmas gyárüzemeket, a vasgyártás okán fejlődő bányákat és
a kohászat kedvéért kivágott erdőket jelentette, de azt is,
hogy egy olyan új anyag vált nagy mennyiségben elérhetővé,
ami új távlatokat nyitott a felhasználásban is. Időközben
pedig, a másik oldalról, megváltozott a városok arca is:
nőttek a méretek, egy-egy településen egyre többen, egyre
nagyobb területen laktak. Hol van már a régi modell,
amikor a kereskedő a lakásából a kis eladótérbe megy le
reggelente, vagy ahol az iparos műhelye szintén otthona
része... Létrejön a gyár, az emberek többé nem otthon
dolgoznak, napi szükségszerűséggé válik az utazás.
És termelnek, termelnek, a megtermelt árut pedig már nem
helyben, hanem messzebb kell értékesíteni.
Az ipari forradalom tehát a városok és a közlekedés
forradalma is, és az új igények és új anyagok okán az
építészetben is ugrásszerű változások következnek.
Ezidőtájt sok olyan épület épül - iparcsarnokok, vasút,
pályaudvarok, hidak, nagy, közösségi épületek -, amelyek
mérete meghaladja azt a tartományt, amin belül a bevált
módszerekkel építkezni lehet. Közben itt az új anyag, a vas,
az acél, mely szerkezete és tulajdonságai miatt képes
megfelelni ezeknek a kihívásoknak.
Egyértelmű hát az irány az építészek számára? Nem! Mert
a technológia kihívásán túl meg kell küzdeni az ízléssel is:
a megrendelők és az utca embere ízlésvilágával.
S ha belegondolunk, ebben az időben előbb a klasszicizmus
kiegyensúlyozottságában is robosztus, kő - vagy követ utánzó
épületei - uralkodnak, majd - és főképp igaz ez az 1000 éves
múlt lázában élő Budapestre -, az eklektika nyúl olyan
stílusok felé, melyek megint a követ és a vakolatdíszek mögé
bújtatott téglát tekintik egyetlen elfogadható megoldásnak.
Hiába tudja hát az építész, hogy milyen sok lehetőség tárul
fel az új anyagok által, a divat a régit kívánja, s azt jól
tudjuk, hogy építészeti ízlésünk változik a leglomhábban, s
fogadja el szépnek a legnehezebben azt, ami újdonság. (N. B.
ma sincs ez másképp, de az egy másik sorozat lehetne...)
Azért mégis elindul egy változás, a vasnak amolyan
"beszivárgása" az építőanyagok világába.
Van úgy, hogy a szerkezetben kap helyet az új anyag.
Gondoljunk csak az Országház hatalmas tetőszerkezetére. Vas
vázra illesztették a cserépléceket, s a végeredmény kapcsán
már senkit nem zavar, hogy nem óriási szarufák vannak a
padláson. De nem ritka az sem, hogy az épület szerkezetében
felhasznált acélt - még mielőtt valaki meglátja, jujujj -
körberagasztgatják a kívülről látható, a történeti stílusok
ízlésének megfelelő anyagokkal. Gondoljunk csak a
Klotild-Paloták épületére, ahol épp ez történt, s a
végeredemény, láthatóan nem különbözik a kor által elvárt
stílustól.
Aztán néhol csak előbukkan a vas, de ezeken a helyeken
gyönyörű motívumokkal díszítik: nézzük csak meg az egykori
Sugár út palotáinak míves vas konzoljait: igazán szép díszei
ma is a drága áruk kirakatainak.
E gondolatok kapcsán szeretnék november-decemberben néhány
építményt megmutatni a társaságnak: |
 |
Az egyik szép
példa, ahol az öntött vas majd az acél hamar teret hódít, a
hidaké. Természetes, hiszen nagy távolságot kell áthidalni,
lehetőség szerint kisebb tömegű anyagot felhasználva...
Az egykori
Ferencz József híd kapcsán azt is nagyon jól
megfigyelhetjük, hogy hiába a szerkezeti megfontolás, azért
nem csupán egyszerű vas gerendákat látunk, hanem csodás,
míves remekművet, igazi új esztétikumot!
Szabadság-híd: November 17, szombat, 10.00-kb. 13.00
|
 |
És egy újabb szép
példa: a vásárcsarnok.
Ez is egy olyan
épülettípus, amelyet a kor változásai teremtenek, hiszen a
nagy számú lakosság élelmiszerellátását már - sem
logisztikai sem higiéniai szempontok miatt - nem lehet a
régi piacok révén megoldani. Megint csak a nagyvárosi lét
kihívásaira ad választ az építész, amikor hatalmas méretű,
funkcionális házat hoz létre, és emellett a szépségre, a
megjelenésre, az adott kor ízlésére is figyel, és megfelel
annak.
Központi Vásárcsarnok: december 8, szombat, 10.00-kb.13.00
|
